Kettős karácsony: A megtört (Poison of Love novella)

A következő novella a Poison of Love univerzumában, de alternatív dimenziókban játszódik, így nincs közvetlen kapcsolatban a megjelent regényben történtekkel, nem tekintendő folytatásnak.

Töltsd le mindkét karácsonyi novellát egyben, .pdf vagy . mobi formátumban!

„Végtelen világok közt badarság végzetről beszélni, mégis reménykedem, hogy van olyan verzió, ahol boldogan élhetnek, amíg meg nem halnak. Még akkor is, ha az nem az én verzióm.”

A megtört

Karácsony estéjén az utcák még a legnyüzsgőbb nagyváros felhőkarcolói közt is egészen elnéptelenednek. Az üzletek egytől egyig zárva, a legtöbb csak jövőre nyit ki újra. Mindössze néhány vendégségbe sietővel, vagy a házikedvencüket még egy gyors sétával megjutalmazó emberrel lehet összefutni.

A hétköznapokon dudaszótól hangos utcában csak egyetlen üzlet kirakatából szűrődik ki némi fény a frissen hullott hóra. A gyér megvilágításból itt is arra lehet következtetni, hogy a rendezetlen kirakatú antikvárium tulaja egyféle Karácsonyi énekből szökött Scrooge-ként nem bír még most sem elszakadni a munkájától.

Mégis milyen fontos teendőket rejthet egy könyvesbolt ilyenkor?

Az ajtón amúgy is a ZÁRVA tábla fityeg. Igaz, ember legyen a talpán, aki meg tudja nevezni, mikor látta a táblácska másik oldalát az üvegajtóban.

Az utcán egy kutyasétáltató pár után újabb alak jelenik meg, és nem, nem csak egy sarokról befordulva, hanem szó szerint megjelenik, a semmiből. Szorosan összefogja magán prémes, fekete irhakabátját, a kapucnit egészen a homlokába húzva.

A zárva táblával és a csukott ajtóval mit sem törődve nyit be az üzletbe, aminek hátsó helyiségeiből szűrődő fény világítja meg a magas könyvespolcokat. A jövevény hátratolja kapucniját, a kabát alól kilógó bal kézfeje helyett ezüstös bevonatú robotujjakon csillan a fény. Bakancsba bújtatott lábával erőteljesen dobbant néhányat, egyrészt, hogy lerázza róla a havat, másrészt, hogy felvonja magára az antikvárius figyelmét.

A latyakos hótól úgy ahogy sikerül megszabadulnia, a tulaj azonban továbbra sem dugja elő az orrát.

A hívatlan vendég lassú, de magabiztos léptekkel sétál beljebb a magasra tornyozott könyv- és képregény kupacok között.

– Be ne gyere ide azzal! – csattan egy fiatal hang. A szavak fekete pulcsis gazdája máris görnyedve menti a közeledő nő elől a földön heverő színes, nem egy esetben felfoghatatlan eszmei értékkel rendelkező képregényeket.

A sebhelyes arcú nő megáll az ajtónyílásban, a vaskos fakeretnek támaszkodik. Néhány percig csak csöndesen nézi a hosszú, bozontos hajú fiút, aki nincs több tizenhét évesnél. Hiába a fiatalos arc és ruganyos mozdulatok, a fiú a magas könyvespolcok közt pánikszerűen pakolgatva úgy fest, mint valami kissé zilált elmeállapotú remete.

– Mikor mozdultál ki utoljára? – kérdezi hosszas hallgatás után Natalie, még mindig az ajtófélfának dőlve.

– Tegnap – vakkantja a fiú.

– Mennyi időre? – vonja föl szemöldökét a nő.

– Pont annyira, amíg megszereztem ezt. – Egy vaskos könyvet nyújt ki két polcsor közül, majd vissza is húzza, anélkül, hogy a látogatónak esélye lett volna elolvasni a kötet címét.

Natalie mélyet sóhajt, majd lehajol, hogy kioldja bakancsa fűzőjét. Esélytelen lenne belépnie a szerteszét heverő könyvek közé, anélkül, hogy kárt tenne bennük a nedvestalpú bakanccsal.

– Miért nem mész vissza? Legalább ma? – kérdezi a nő lágyan, most már fekete zoknis lábbal lépdelve közelebb a polc felé, ahol a fiú pakolászik nagy buzgalommal.

– Miért nem mész vissza? Legalább ma? – utánozza a fiú magas hangon, ami nem lett túl hatásos imitálás, ugyanis Natalie hangja jóval mélyebben csendül.

– Nekem nincs kihez visszamennem.

– Nekem sincs. Talán soha nem is volt. Ki tudja? És ha most megbocsátasz, van még néhány befejeznivalóm! – Mire a nő odaért volna hozzá, a fiú már a következő könyvespolchoz iramodik.

Natalie nem szól, csak felvesz a földről egy füzetet.  Különösebb érdeklődés nélkül megpörgeti ujjai közt a lapokat. Pontosan azt éri el vele, amit szeretne. A fiú kidugja sampont jó pár napja nem látott üstökét a könyvek közül.

– 1940. április 25-i kiadás. Bill Finger, Bob Kane és Jerry Robinson is dedikálta. Nem volt könnyű megtalálni! Gondolkodom, hogy Jack Nicolsontól is szerezzek bele aláírást – fecsegi a srác az eddigi viselkedésével ellentétben kifejezetten lelkesen.

– Az újabb filmeket láttad? – kérdezi Natalie, bár továbbra sem a képregény téma köti le, csak örül, hogy az ifjú Adrian végre hajlandó kommunikálni vele.

– Nem nézek filmeket. Előbb a nyomtatott dolgokkal végzek – feleli a fiú, mintha ez lenne a világ leglogikusabb megoldása.

– Akkor sosem fogsz filmeket nézni! – nevet Natalie szárazon.

– Úgy hallottam, elég hosszú az öröklét – veti oda Adrian csak úgy félvállról.

– Éppen ezért nem kéne beleőrülnöd.

– Hogy őrülnék bele? Még azt sem tudom, pontosan mibe nem kéne beleőrülnöm! Oké, nincs szükségem ételre és italra, és nem is hízok még nagyobbra, hiába tömöm magamba kétpofára a sajtburgert. De hogy örökké... Ki tudja? Amúgy ez az egyik legjobb. Annyi chipset zabálhatok kólával, hogy a számat szétmarja a só, de semmi egyéb. Te nem is élvezed ezt a részét?

– Néha igazán kipróbálhatnál más elfoglaltságot is... – Natalie úgy tér ki a válasz elől, mint egy anya, ha a kamaszfiát próbálná jobb belátásra bírni.

– Olvasásnál és zabálásnál jobb elfoglaltságot? Nem, köszi! Valahogy nincs kedvem azzal tölteni az időmet, hogy nézegessem, éppen melyik alteregómat mészárolják le, és hogyan, vagy éppen hányszor fullad kudarcba az apád megmentésére indított kis akciónk. – Adrian ezzel le is dobja magát egy ütött-kopott fotelbe, aminek támláján még a fotelnél is romosabb állapotban lévő, félfülű macska szunyókál békésen.

Natalie lehajol a fotelben kényelmesen elhelyezkedett fiúhoz és óvatosan hátrahajtja a maga elé tartott képregényfüzetet, hogy lássa Adrian arcát.

– Legalább ilyenkor – mondja a nő szinte kérlelve.

– Milyenkor?

– Karácsony van.

– És? Miért kéne ennek bármit számítania? Ugyanúgy végtelen világ van, ahol éppen nincs karácsony. Meg persze olyan is, ahol egyáltalán nincs is karácsony. Nem tudom, mi a csudáért jöttél, de nem fogok se fenyőfát bevonszolni ide, sem semmi ilyesmit!

– Adrian, én csak... Nem ezt akartam. – Natalie letérdel Adrian fotelje mellé, és könyökét a karfára támasztja.

– Biztos van olyan verzió is, ahol pontosan ezt akartad. – Adrian vállat von, és szinte derűsen folytatja. – Szóval igazán ne emészd magad miattam!

– Ha tudtam volna, hogy ide vezet, hogy belenyúlok...

– Hova vezet? Oda, hogy ahelyett, hogy a te, illetve bocsánat, a másik Nat apját elkapják a rosszfiúk, inkább szó szerint eladtad a gyereked, bocsánat, egy másik Nat gyerekét, kényelmes dimenziók közti utazgatásért cserébe? Vagy arra gondolsz, hogy ránk szabadítottál egy perverz ámokfutót, aki a barátaim testrészeiből épít magának trónt, mert kedd délután éppen unatkozik? Nem is értem, ezekre hogy nem számítottál a végtelen káosz közepén vakációzva! – A fiú szavai nyersen zendülnek, de tekintetéből kiolvasható, hogy rémálmok gyötrik a felsorolt emlékképektől.

– Arra nem számítottam, hogy te is olyan rohadt gyenge leszel, mint én! – csattan fel Natalie, habár a vádak sajnos egytől egyig igaznak bizonyulnak. – Nem számítottam rá, hogy te is képes leszel inkább a lelked árán világok közt rohangálni és sajtburgert zabálva képregényeket olvasni, mint egy elszigetelt, békés kis univerzumban boldogan élni Nattel!

– Neked is kényelmesebb egyedül csesztetni engem, amíg az imádott sztárod éppen mit sem sejtve koncertezik. Ti miért is nem lettetek az álompár? Áh, várj, éppen próbálok a saját nyűgömtől szabadulni, a tiéd pont nem segít ebben! – sóhajt Adrian egy vérbeli kamaszfiú pofátlanságával.

– Ha visszacsinálhatnám... – folytatja a nő, nem is igazán a fiúnak, hanem sokkal inkább magának.

– De nem csinálhatod. Soha, senki nem csinálhatja – zárja le a témát a srác, majd oldalra nyújtózik, hogy egy közeli könyvhalom tetejéről le tudjon venni egy vékony füzetet. A még mindig mellette kuporgó, nála tíz évvel idősebb nő kezébe nyomja a képregényt. – Boldog karácsonyt! – Szenvtelenül, már-már gonoszan csengő éllel ejti ki a jókívánságot.

Natalie a képregény címlapjára néz. Egy cowboy áll fekete farkasa társaságában mindenre elszánt pózban, a cowboy kezében lövésre kész fegyver, a farkas hegyes fogait villantva vicsorog. Felettük a Resurrect the Desert cím díszeleg. 2008, első szám. Írta: Natalie Bat és Adrian Arron. Rajzolta Adrian Arron, színezte Natalie Bat.

Ennél kegyetlenebb ajándékot aligha kaphatott volna Natalie. Soha nem írt vagy színezett ilyen című képregényt. A fotelben, egy másik képregénybe temetkezett fiú szintén nem.

Natalie gyengéden végigsimítja ép ujjaival a borítót.

– Talán legalább ők boldogok együtt – bök a nevekre.

– Áh, a képregénnyel sosem futottak be, pár évig gyötörték még a témát, aztán szétmentek – feleli a fiú unottan.

Natalie csak mélyet sóhajt.

Ez az Adrian aztán tudja, mi kell a tökéletes karácsonyi hangulat megteremtéséhez. De Natalie valahol úgy érezte, megérdemli, hogy a tinédzserfiú egy soha be nem futott, másik életben közösen készített képregényekkel kínozza ezen a szép estén.

Nem igen volt más programja, úgyhogy a fotelnek veti hátát és belekezd az olvasásba.

– Egész jó sztori – mondja az első rész végére érve. – Kár, hogy nem futott be.

– Ilyen az élet – dünnyögi Adrian, és a kupac felé bök, ahol Natalie a soha be nem fejezett képregénysorozat többi részét találhatja.

Töltsd le mindkét karácsonyi novellát egyben, .pdf vagy . mobi formátumban!

Olvass bele! Poison of Love - 1. fejezet

A Poison of Love-ot megtaláljátok a könyvesboltok (Libri, Bookline, Líra, stb.) kínálatában, 

vagy megrendelhető a kiadó honlapjáról!